Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Utazás Romániába Senki földje. Zalán Tibor, Magyar Hírlap, 2007. április 6. Történt, hogy Temesvárra kellett utaznom, színházi ügyekben. Autómat, a derék kis Renault Cliót, egy kamionnal való találkozásban halálosra törtem. Én megmaradtam, õ egy bontóban vált eggyé az örök(nem)léttel. Autó nem lévén, vonatozásra kellett adnom a fejemet. A Keleti pályaudvaron (külföldieknek csak keletipu) annak rendje és módja szerint beállok a sorba, végigvárom kelletlen embertársaim jegykielégülését, majd amikor rám kerül a sor, érthetõen elmakogom, hová akarnék menni. Itt oda nem kap jegyet, morran rám az üvegkalitka csúnya nõje, menjen föl a nemzetközi jegypénztárba! Még szerencse, hogy húsz perccel elõbb kijöttem, inalok a nemzetközibe. Ott két ember várakozik, de így is tizenöt percig tart a várás, mire sikerül a kért jegyeiket – bõsz üveg mögötti mászkálás és kávézás és privát eszmecserék sorozata után – az erre hivatott hölgyeknek kilökni eléjük. A lehetõ legnagyobb udvariasságot és türelmet magamra erõltetve, elrebegem a rám esõ hölgynek, hogy Temesvárra kérek retúrjegyet. Pár forint híján tíz rongy, fölszisszenek, õ meg a kellõnél hangosabban hívja föl a figyelmemet, hogy mégiscsak háromszáz kilométert fogok megtenni a MÁV jóvoltából. (Nem veszi észre, hogy ehhez a produkciójához épp nincs közönsége a termecskében.) A vonatra, úgy tudom, kell helyjegy. Próbálkozom. A fejét rázza. Majd vált a vonaton a kalauznál. Nem szeretem én az ilyesmit, de nincs idõm lamentálásra. Föl a vonatra, elhelyezkedem, jön a kalauz, mondja rutinból a szöveget, helyjegy az kell, bár ott ülök, ahol akarok, és ötszáz forintért ad is egyet. Pro forma… vagy mondjuk úgy, kelet-európai formátlanság… Immár nyugodtan hátradõlök, elõveszem a laptopomat, és hozzálátok a munkához. A határon bámészkodom egy jót, rutin iratellenõrzés, EU, dolgoznék tovább, amikor jön a román (RÁV?) kalauz, rögtön kettõ egyszerre, és közli, helyjegyem csak a határig érvényes. Ez azért tûnik meglepõnek, mert minden fölszálló oda ül innentõl kezdve, ahol helyet talál magának. Angolul nem beszélni két kalauz, így nem is érteni egyikük sem. Kézzel vagy lábbal elmutogatják, a következõ állomás után visszajönnek, rendezni végre közös dolgainkat. Homályos félelem kezd munkálni bennem, hogy ez nem is lesz kevés. A homályos félelem szorongássá alakul át a várakozásban, hiszen nem ismerjük egymás nyelvét, ráadásul nem tudunk kiegyezni mások közösen használható nyelvében sem, a ráadás ráadásául erõsen úgy tetszik, Dunának, Oltnak legalább kettõ a hangja, bár így, elszenvedõként szemlélve ezt, valóban halk és halotti, morajos hang – nos, akkor mit is fogunk itt megoldani végre? Judit lányom tölt a legújabb teájából nekem – szobájában igazi kis teázósarkot rendezett be, ötvenféle teával, valódi itallappal –, és mi volt tovább, kérdezi. Elvörösödöm az emléktõl, ami nálam a sápadás jele. A román kalauzok visszajöttek, megálltak az ajtómban, legyintettek rám, röhögtek egyet rajtam, és hagytak tovább fõni a levemben. Hát ez gáz, és megalázó, pillant rám, tovább szürcsölgetve a teáját. Az, mondom, de mi már megszoktuk az elmúlt félszáz évben. Szegények, mondja. Ja, húzom ki magam, azok, de most már az EU szegényei… Zalán Tibor író Utazás Romániába. Senki földje, Magyar Hírlap, 2007. április 6.